Gáti Fotó - NEKEM VALÓ VILÁG

N E K E M . V A L Ó . V I L Á G

M Y . V I R T U A L . R E A L I T Y

Faur Zsófi Galéria, Budapest, 2017. november 16 - december 29.

A hiteles kép

Mózes a Sinai-hegy csúcsáról Isten parancsait hordozó kőtáblákkal tért vissza, de Istent magát nem láthatta, aki színelátását Mózestől megtagadta. A törvényeket írásban megkaptuk, de alkotójának képét nem láthattuk. Isten (képe) láthatatlan maradt.

Valahol ettől a pillanattól keressük a „hiteles képet”. Azt a képet, amely valamely módon mégiscsak betekintést nyújt az ábrázoláson keresztül az ábrázoláson túli világba. Néhol a fenséges tájakon át, máskor a varázslatos természeti formákban, vagy éppen az ember által létrehozott hatalmas, mesterséges konstrukciókban, de próbálunk a képekbe bele és túl is látni rajtuk. Keressük a „hiteles képet”, melyet – Hans Belting nyomán – ma már tisztán információs taralmán szokás mérni. Mindent a tudományos érthetőség és értelmezhetőség mérlegére akarunk tenni és már csak az tekinthető láthatatlannak, amit még nem tettünk láthatóvá műszereken és lencséken keresztül.

A világ varázstalanítva lett – énekli Cseh Tamás –, és valóban, talán túl sok képpel és képi információval vagyunk körülvéve. Mindannyian megfigyeltek és megfigyelők is vagyunk, kezünkben örökké kamera, mintha minden egyes cselekedet számitana. Pedig valójában ez csak az élet. Ha minden pillanatot rögzítünk, semmi sem marad és maradhat csodálatra vagy említésre méltó.

Gáti György azonban nem ilyen „képgyártó”, fényirodájában nem készülnek évente képalbumok. Gáti vár, felkészül, majd hosszasan válogat, rendez. Képei nem szekvenciákban készülnek, hanem saját, ember által előre nem tervezhető ritmusukban. Mintha fényképeinek kötött születési dátumai lennének, melyeknek akkor és úgy kell megszületniük, ahogy az előre meg van írva; Deus ex machina, nem választás kérdése.

A szinte tökéletes képekben azonban benne van az emberi is; a fal meg van repedve, festése szabálytalan, az ablak felülete becsillan. Habár emberfigurákat ritkán látunk Gáti képein, furcsamód mégiscsak portrékkal találjuk szemben magunkat. Jobban mondva egyetlen portréval, újra és újra ismétlődve, más és más témán keresztül: a fotóművészet portréjával. Hiszen a jó portré ismérve az, amit Gáti bravúrosan ér el; egyetlen képben bemutatni tárgyának minden tulajdonságát, apró szépséghibáival együtt, legyen szó akár a fény, a szín vagy a forma leképezéséről.

Minden egyes Gáti fénykép önmagáért beszél, rengeteg képi humorral, egy kolorista bátor színskálájával. Nincs szükség kontextusba helyezésre, megideologizálásra, el- és belemagyarázásra, vagy elvont képcímekre. Fényképei azok, amik, önmagukra mutatnak és tisztán szólnak a fotografikus vizualitás teljes szellemességével. Színhasználata William Eggleston-t, a színes fotográfia úttörőjét idézi, és habár munkái ízig-vérig a fotográfiáról szólnak, mégis festőién hatnak tiszta színfoltjaikkal. Absztrakt fény- és formajátékai Kepes Györgyöt implikálják, néhány képe fekete-fehérbe átültetve akár az Új látás példái is lehetnének.

Demokratikus képalkotóként Gáti számára ugyanakkor minden téma egyenrangú; banálistól a rendkívüliig, valóstól a képzeletbeliig, hétköznapitól a különlegesig. A színek, fények, formák és kompozíciók nem versenyeznek egymással, nincsenek hierarchikus rendszerben. Mindegy is, hogy zászlórészletet, absztrakt fényjátékot, utat a tengerparton, vagy egy hajó oldalát látjuk, Gáti a totális fotografikus képiség bemutatására törekszik.

A célja pedig egyértelmű: olyan mikrokozmosz létrehozása, ahol az alkotó otthon érezheti magát, biztonságban, megmutatva számunkra saját, „hiteles képét”. Valamit visszaadva a világ elveszett varázsából is.

Ferenczy Bálint
fotótörténész